A film alapfelállása szerint a Graham család zárkózott, nem túl szívélyes nagymamája távozik az élők sorából, maga után hagyva lánya családját, akik gondozták őt élete utolsó, demenciától elszürkült időszakában. Mint az már az első percekben kiderül, a nagyi és lánya, Annie viszonya sosem volt túl rózsás, ennek ellenére a gyász mégis beette magát a család egyes tagjainak szívébe. Ez pedig azért lényeges, mert a film jelentős része inkább foglalkozik a gyásszal, illetve az ebből adódó fájdalmasan valóságos horrorral, mintsem a misztikummal.

Persze utóbbiból is akad, az Örökségnek azonban mégis az az egyik legnagyobb erénye, hogy földhözragadtságával a néző bőre alá kúszik, feszültséget, kíváncsiságot és félelmet gerjeszt bennünk, egészen addig fokozva ezeket az érzéseket, míg a film utolsó negyedében ránk nem szabadítja a poklot. A hangulatos, kimért történetmesélést ugyanis az utolsó 20-30 perc koronázza meg, ami nem csak, hogy vérfagyasztóan rémisztő, de talán még a horror történelem legkeményebb fináléi közé is fellépdelhetne. Mindezt úgy, hogy az Örökség ráadásul érezhetően fejet hajt a horror piedesztálján álló számos alkotás előtt.

Nincsenek olcsó jumpscare-ek, sem pedig CGI-szörnyetegek, vannak viszont arcon csapásként érő fordulatok, amik kiegyensúlyozzák az egyébként lassú történetmesélést, kiemelkedő alakítások, és nem mellesleg rengeteg okos félrevezetés, ami tesz arról, hogy még a rutinosabb horror rajongók is meglegyenek vezetve az eseményeket illetően.