Freddie Mercury, egy igazi showman, egy díva, egy sztár és méltán nevezhetjük feltalálónak is. Művészet iránti érzékenysége kicsit hasonlítható Bowie-éhoz, aki a kosztümjeiben és zenei performanszaiban nem csupán egy dalt adott elő, hanem művészi mash-upot is csinált, melyben vizuálisan is elkápráztatta a közönséget legendássá vált allűrjeivel és a közönséggel való kommunikációval. A felszín mellett, amit egy igazi Queen rajongó biztosan már kívülről tud (Freddie zanzibári, négyel több metszőfoga van és biszexuális, emellett nyíltan vállalta múzsáját, Maryt, akit világ életében a „feleségének” tekintett) az igazán mély rétegeket is megkapirgálja a film, ahogy egy jó biopichez illik, azonban nem fullad bele az önimádatba, hanem tud annyira objektív maradni, hogy ne csak Freddie-ről szóljon ez a mozi, hanem a Queen eszmeiségéről és mindarról, amit képviselt.

A legjobb ebben a filmben a rengeteg háttérinfó, ami eddig sem interjúkban, sem máshol nem hangzott el, egészen konkrétan, hogy hogyan születtek meg egyes számok és melyek voltak a zenekar kedvencei is és azok, amikre kevésbé büszkék. 

Az első számuk volt, amit a rádiók furcsasága és hosszúsága miatt nem akartak lejátszani, tehát ez a szám volt a zenekar védjegye, a megszemélyesítője mindannak, amit képviseltek: a radikális szemléletújítást a zenében. Minden, ami a Queen, az megfogalmazódik a filmben és ezért is tud szentimentalizmustól mentes lenni az egész, mivel a zenekart nem egy megközelíthetetlen csodaként ábrázolja a film, hanem sokszor látjuk a fiúkat agyalni, hogy mivel nyerhetik meg újra és újra a közönséget. A műfajok vegyítése, a változatosság állandósága és a koncerteken való zenei stílusok rétegzettsége korának kirívó és hiperradikális képviselőivé tették a fiúkat, amiért azért eléggé meg kellett küzdeniük.

A legkimagaslóbb teljesítményt egyértelműen Rami Malek hozta, akiről a Mr. Robot óta már kiderült, hogy tud iszonyat fura is lenni, ami egy Freddie-féle karakterhez pont passzol. A mozdulatait, az akcentusát, a legendássá vált allűrjeit annyira hitelesen adja elő, hogy a film utolsó 15 percében ő maga változik át Freddie Mercury-vá.  Freddie botrányos viselkedése, élete, homoszexuális kicsapongásai, majd az AIDS-el való szembesülése és saját maga felelősségre vonása nagyon árnyaltan van ábrázolva, egy percre sem csorbul a szemünkben az egyébként törékeny lelkű Freddie legendás nagysága.

A Hulu-sorozat (nálunk az HBO-n látható) egy drámai jelenettel kezdődik. Egy nő bemászik egy családi házba, hogy aztán az ágyon megtalálja a főállású háziasszony és családanya, halálra szurkált testét az ágyában. Hamarosan rendőrök tömege lepi el a családi házat. Nemcsak az volt a kérdés, hogy ki akarhatott megölni egy gyermekét nehéz körülmények nevelő, egyedülálló családanyát, hanem az is, hová tűnt a nő súlyos beteg, kerekesszékes lánya, Gypsy. Talán elrabolták?

A sorozat erre nem ad rögtön megnyugtató választ, csakhogy Dee Dee Blanchard, az családanya meggyilkolása egyike volt a sajtóban hatalmas visszhangot kapó eseteknek 2015-ben, így valószínűleg kevesen ülnek majd le úgy a tévé elé, hogy ne tudnák: Dee Deet a saját lánya, Gypsy tette el láb alól a pasija segítségével. Csakhogy ebben az esetben nem feltétlenül az áldozat az igazi áldozat, és nem az elkövető az, aki hibáztatható mindezért. Ez a hihetetlenül komplex anya-lánya kapcsolat áll A tett első évadának – az alkotók a jövőben minden évadban egy új igaz történetet dolgoznának fel – középpontjában, és a széria sokat segít abban, hogy megértsünk egy ritka pszichológiai zavart, a Münchhausen-szindrómát, amely első hallásra már-már science fictionnek tűnik, annyira zavaros elmeállapotra utal.

A film alapfelállása szerint a Graham család zárkózott, nem túl szívélyes nagymamája távozik az élők sorából, maga után hagyva lánya családját, akik gondozták őt élete utolsó, demenciától elszürkült időszakában. Mint az már az első percekben kiderül, a nagyi és lánya, Annie viszonya sosem volt túl rózsás, ennek ellenére a gyász mégis beette magát a család egyes tagjainak szívébe. Ez pedig azért lényeges, mert a film jelentős része inkább foglalkozik a gyásszal, illetve az ebből adódó fájdalmasan valóságos horrorral, mintsem a misztikummal.

Persze utóbbiból is akad, az Örökségnek azonban mégis az az egyik legnagyobb erénye, hogy földhözragadtságával a néző bőre alá kúszik, feszültséget, kíváncsiságot és félelmet gerjeszt bennünk, egészen addig fokozva ezeket az érzéseket, míg a film utolsó negyedében ránk nem szabadítja a poklot. A hangulatos, kimért történetmesélést ugyanis az utolsó 20-30 perc koronázza meg, ami nem csak, hogy vérfagyasztóan rémisztő, de talán még a horror történelem legkeményebb fináléi közé is fellépdelhetne. Mindezt úgy, hogy az Örökség ráadásul érezhetően fejet hajt a horror piedesztálján álló számos alkotás előtt.

Nincsenek olcsó jumpscare-ek, sem pedig CGI-szörnyetegek, vannak viszont arcon csapásként érő fordulatok, amik kiegyensúlyozzák az egyébként lassú történetmesélést, kiemelkedő alakítások, és nem mellesleg rengeteg okos félrevezetés, ami tesz arról, hogy még a rutinosabb horror rajongók is meglegyenek vezetve az eseményeket illetően. 

“Sziasztok Hannah vagyok, Hannah Baker. Igen én, élőben, sztereóban. Nincsenek kötelezettségek, nincsenek ismétlések és most egyáltalán nincsenek kívánságok. Remélem, készen állsz, mert most elmesélem neked az életemet. Pontosabban azt, hogy miért lett vége. És ha ezeket a kazettákat hallgatod, akkor Te vagy az egyik oka.”

Hannah Baker új lányként érkezett a városba és az iskolába. Na, ezzel a mondattal kb. 90%-osan meg lehet saccolni, hogy mi fog történni egy átlagos tinidrámában.. NA DE NEM EBBEN. Ez nem egy átlagos tinidráma, ez egy átlagosnak induló, majd fokozatosan egyre mélyebbé és sötétebbé váló melankolikus történet, amely a tipikus és ezerszer látott “tini miliőt” egy egészen új formában tálalja. Hannah, a halálát megelőzően felvette 13 darab kazettára a döntésének okát, kifejtette az ahhoz vezető eseményeket dedikálva egy-egy szereplőnek, majd az első érintett személy küszöbére lerakva, az instrukciókat megadva hagyta maga mögött a világot.

A történet két szálon fut, az első szál a Hannah halálát követő eseményeket és reakciókat mutatja be, míg a másik szál a folyamatos visszatekintések múltbeli dimenziójában játszódik, amikor még Hannah élt. Mindkét szálon a középpontban Clay Jensen áll, aki a tinifilmekben megjelenő amerikai tinédzser fiúk tökéletes archetípusa. Szociális problémái vannak, szorong, az édesanyja feleannyi idősnek kezeli, mint ahogy kellene és szerelmes a főhősnőbe, de nem mer lépni az ügy érdekében. Clay egyszerűen nem tud megbirkózni a ténnyel, hogy a saját szeme előtt veszítette el a lányt és mindenféleképpen igazságot akar szolgáltatni és felelősségre akarja vonni az érintett személyeket – akik ezt természetesen tudják és marhára nem örülnek neki. Azonban ő is a kazetták egyik szereplője és retteg attól, hogy meghallgassa a sajátját.

A történet vége felé közeledve egyre jobban fokozódik a szituáció, mélyülnek és sötétülnek el a dolgok, amelynek hangulata simán megviselhet, mint néző, hiszen nagyon ragadós és rá tud telepedni az emberre. Ennek az oka az, hogy Hannah mindennapi és egyben nem mindennapi kalandjait több szemszögből ismered meg és a saját narrációja elképesztő hitelességet tud adni a történetének, valósághűnek érezhető a lány lelkivilága.

A történet, a már befutott bestsellerek előnyével működve, nagyon jó színészi játékkal párosult és olyan hangulatot alkotott, amely nagymértékben adagolva simán kihathat a mindennapjaidra, úgyhogy csak óvatosan a darálással. A 13 Reasons Why sorozat erre a 3 pillére épül, amelyeket együtt kezelve lehet igazán értékelni és a helyén kezelni, mint műsor és üzenet.

A történet az 1970-es-80-as években játszódik, ahol Jack, a zárkózott mérnök frusztrációját (hogy nem válhatott belőle építész), abban vezeti le, hogy az örökölt vagyonból a tökéletes anyagot keresve igyekszik megépíteni első saját házát. Mindemellett a projekt mellet még embereket is öl, szintén kísérleti és szórakoztató céllal. A váz az eddigi hagyományoknak megfelelően fejezetekre van osztva, ahol van egy prológus, öt incidens kivesézése, majd az epilógus. Szép keretet adva az egésznek rengeteg kikacsintás a képzőművészet, a zene, a pszichológia és az építészet irányába. Mindez pedig egy párbeszéddel van végig narrálva. 

A gyilkosságok önmagukban semmi izgalmasat nem rejtenek magukban, hiszen tudjuk, hogy az illető meg fog halni, azonban Jack különböző ölési technikái és rituáléi adják a film legjobb pillanatait, ugyanis Jack olyan hanyagul kezeli a gyilkosságokat, hogy az rengeteg szórakoztató percet okoz nekünk. Ezzel együtt pedig egy kettősséget vált ki belőlünk, hogy egy ennyire morbid és groteszk dolgon, mint egy tetthely kitakarítása vagy egy hulla eltüntetése mennyire vicces tud lenni – erre igen kevesen képesek. A film lényegében a kezdetektől mutatja be Jack fejlődését, majd alászállását, így akár a „Hogyan legyél sorozatgyilkos?” alcímet is viselhetné az alkotás.

The Witch – A New-England Folktale

A film 2016-ban jelent meg. A rendező, Robert Eggers, első mozifilmje, melyet egy filmfesztiválon mutattak be. Eggers első mozifilmje teljesen új oldalról közelíti meg a horror műfaját, számos elemet emelt ki az észak-amerikai boszorkány-folklórból. Nem számíthatunk ijesztgetős  részekre, ez teljesen más kategória. A The Witch a lelkünkre, zsigereinkre próbál hatni és mindezt mesteri módon teszi, a sötét, kietlen észak-amerikai erdő, a kitagadott család, akik kénytelenek egy maguk által épített kunyhóban boldogulni a vadonban, a színek, díszletek, kosztümök mind megteremtik a tökéletes hangulatot, hogy minket is átjárjon a borzongás, kétely és szorongás.

A történet egy elkötelezetten keresztény párnak és családjának az útját követi nyomon, miután kolóniájuk kitagadja őket, kénytelenek a település védelmező falain kívül folytatni életüket, ezért egy erdő szélén egy kis viskóban tengetik mindennapjaikat.
Minden akkor kezd kibontakozni, mikor a család legidősebb lánytagja szem elől veszti a família legifjabb tagját, az alig pár hónapos csecsemőt, amiről később kiderül, hogy az erdőben rejtőző gonosz, a titokzatos boszorkány ragadta el, hogy vérével bekenve magát – mint ahogy a régi mendemondákból ismerjük – megfiatalítsa több évszázados testét.
Ennek az eseménynek hatására minden szereplőből előbújik valós énje, felszínre törnek a félelmek, aggályok, kételyek a cselekedeteik helyességéről. A film olykor lassúnak tűnhet, ám ez is hozzájárul, hogy a feszültség átjárja a nézőt és a vége felé már azon kapjuk magunkat, hogy nem tudunk nyugton ülni a székben.

A színészek kitűnő munkát végeztek: az családapa, aki mindvégig büszke marad, még a legnagyobb bajban is, mikor a gyülekezet cserben hagyja, és a végsőkig próbál kiállni családja mellett. A mélyen vallásos anya, aki hátat fordít akár gyermekeinek is, ha sérelmet lát hitén. A legidősebb fiú, aki felnéz apjára, próbál nyomdokaiba lépni, még miután a „boszorkány csókja” megfertőzi és megtöri lelkét-testét egyaránt is. A lány, aki ártatlan, zavart és nem érti mi folyik körülötte, akit hamisan vádolnak boszorkánysággal és ezen támadások miatt végül beadja derekát az ördögnek is.

Összegezve a The Witch egy fantasztikusan megkomponált remekmű, rengeteg metaforával, melyek akár a mi életünkről is elgondolkodtat, bibliai utalással, habár a cselekmény lassan nyílik meg és nyitva hagy sok kaput, amit a rendező a képzeletünkre bíz, mégis megéri a bele fektetett időt. Ajánlott eredeti nyelven megnézni, hogy a légkör teljes legyen a régies 17. századi angol nyelvjárásnak köszönhetően és teljes élményt kapjunk.